Kutyik a világon

Azt mondja az ember a feleségének:
- Feleség, meglövöm a kutyát, mert a csontot már nem tudja megrágni, én pedig hússal nem tartom.
Mondotta az asszony:
- Ne lője meg, lelkem, uram! Ha a csontot nem is tudja megrágni, de jól tud ugatni, s a tolvajokat elriasztja a háztól.
De így s de úgy, ő bizony meglövi, erősítette az ember.
A kutya meghallotta, hogy mit akar a gazdája. Elszomorodott erősen, s bánatjában kiment az erdőbe. Amint megy, mendegél az erdőn, találkozik egy farkassal.
Kérdi a farkas:
- Hát neked mi bajod van? Miért vagy olyan szomorú?
- Hogyne volnék szomorú, mikor a gazdám meg akar lőni.
- Ne búsulj - mondja a farkas -, segítek én rajtad. Kibékítem a gazdádat veled, meghagyja az életedet, hanem aztán adj egy bárányt nekem.
A kutya megígéri a bárányt, s a farkas azt mondja:
- Maradj csak itt velem az erdőben. Majd ha a gazdád idejön dolgozni feleségével s kicsi gyermekével, én ellopom a gyermeket, neked általadom, s vidd vissza. Meglásd, ismét megszeret a gazdád, s nem lő meg.
Hát csakugyan úgy lett. Egy nap múlva, kettő múlva jön az ember a feleségével, hozták a kicsi gyermeküket is. Leteszik egy bokor alá, s azzal munkába fognak. A farkasnak sem kellett egyéb: a bokor mellé orozkodott, felkapta a gyermeket, elszaladott vele az erdő szélire, ahol a kutya várt reá.
Észreveszi az ember meg a felesége, hogy a bokor alól eltűnt a gyermek, de lett, uramistenem, sírás, jajgatás! Szaladtak erre-arra, mindenfelé. Ők sem tudták, merrefelé. Kiabálták a gyermek nevét, s hát egyszerre csak jő a kutya, hozza a gyermeket. De bezzeg lett a kutyának azután becsülete! Hússal, kolbásszal tartották, paplanos ágyban hálatták.
Telt-múlt az idő, egy éjjel eljő a farkas a bárányért. Hanem a kutya meggondolta a dolgot, nem volt rá lelke, hogy a gazdáját megkárosítsa, s olyan erősen kezdett ugatni, hogy a farkas esze nélkül szaladt vissza az erdőbe.
Hanem visszakiáltott a kutyának:
- Hadd el, kutya! Gyere csak ki az erdőbe, majd megtanítlak becsületre!
A kutyának egyszer csakugyan dolga akadt az erdőben, de nem mert egyedül elmenni, hanem nagy barátságot kötött elébb egy sánta macskával, úgy indultak ketten az erdőbe.
A farkas éppen ott sétált egy vaddisznóval, amerre az a kutya tartott.
Már messziről látták a kutyát, de nem tudták elgondolni, hogy mi lehet mellette. A macska farkát kardnak nézték, azt hitték, hogy a kutya kardot kötött az oldalára.
Hej! Uramteremtőm, megijed a farkas meg a vadkan is, s nagy hirtelen a farkas fölmászik egy fára; a vadkan pedig behúzódik egy gödörbe, hogy csak az orra látszott ki.
Amikor a kutya s a macska odaért, s meglátták a vaddisznó orrát, a macska azt hitte, hogy valami egér van ott, s belevágott a vaddisznó orrába.
- Jaj! Jaj! Ne bántsatok! - jajgatott a vaddisznó. - Ott a fán a bűnös, én nem vétettem senkinek.
A macska erre eleresztette a vaddisznó orrát, a vaddisznó meg elszaladt nagy ijedten, mintha a szemét vették volna ki. Akkor a kutya meg a macska nagy mérgesen felnézett a fára. A farkas csak akkor látta, kikkel van dolga.
Erősen elszégyenlette magát, leszállott a fáról, s kibékült a kutyával.
Így volt, vége volt, mese volt.

A RÓKA MEG A SZÜRKE AGÁR

Volt egyszer réges-régen egy kis madárka, s annak volt két szép

fia.  Hiába építette ez a madárka a fészkét egy magas cserfára,

a  gonosz  róka  észrevette,  s rögtön  a  fa  alá  telepedett.

Felkiáltott a madárkának:

-  Hallod-e, madárka, dobd le nekem a legszebb fiadat, mert  ha

nem, rögtön kifűrészelem a fát!

De  a  madárka nem ijedt meg, és nem dobta le egyik  fiát  sem.

Erre  a  róka  nekiállt, hogy a farkával  kifűrészelje  a  fát.

Megijedt a kis madár, s könyörgésre fogta a dolgot, hogy inkább

odaadja az egyik fiát, csak bocsásson meg neki a róka. Ráállott

a  róka  az  alkura,  ő megkapta a fiókát, de  megígérte,  hogy

visszajön a másik fiókáért is.

A    madárka   erősen   kesergett,   és   sehogy   sem   tudott

megvigasztalódni. Arra vetődött egy szürke agár, s azt kérdi  a

madárkától:

- Hát te miért sírsz, kicsi madárka?

-  Hogyne sírnék, mikor elvitte a róka a legszebb fiamat,  s  a

másikért is visszajön nemsokára!

-  No,  azért  ne  sírj, ez még nem olyan nagy baj.  Ha  megint

idejön a róka, mondd azt neki: “Nem dobom le, nem én!” S ha  ki

akarja a fát fűrészelni, ne félj, én itt leszek!

Ezzel  az agár elrejtőzött egy bokorba, s várta a rókát. El  is

jött a róka egykettőre, s kérte a fiókát.

- Nem adom, dehogy adom! - mondta a madárka.

A  róka  erősen  csóválta  a fejét. Nem  tudott  hova  lenni  a

csodálkozástól.

-  Hm,  biztosan  a  kutya tanította a madarat  -  mormogta,  s

fűrészelni kezdte a fát.

Előrontott erre a szürke agár. Megijedt a róka koma,  elkezdett

szaladni,   ahogy   csak  bírta  szusszal.  Éppen   az   utolsó

pillanatban,  mikor  az  agár meg  akarta  csípni,  beugrott  a

rókalyukba.

Búsult  szegény  agár,  hogy ilyen jó  zsákmánytól  elesett,  s

elhatározta, hogy kiéhezteti a rókát. Rátette a fülét a  likra,

s aludni akart, de egyszerre beszélgetést hall odabenn. Kérdi a

róka:

- Hát te, lábam, mit csináltál, mikor az agár kergetett?

- Én bizony futottam, ahogy csak tudtam.

- Hát te, szemem, mit csináltál?

- Én a likat néztem, hogy egykettőre bebújhassak.

- Hát te, fülem, mit csináltál?

- Én hegyeztem magam, hogy az agár nem fog-e el.

- Hát te, farkam, mit csináltál?

- Én bizony mind az agár orránál himbálóztam, hogy fogjon el.

-  Hű,  te  semmirevaló! - kiáltott nagy  haraggal  a  róka.  -

Kitakarodj a likamból!

Az  agár  csak  ezt  várta, s mikor kinn  volt  a  róka  farka,

megfogta, kirántotta a rókát, s - hamm! - bekapta.

Itt a vége, fuss el véle!

                                     KUTYA SZERETNE LENNI

- Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!
- Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember. - No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.
Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét.
No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest,* de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának.
Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.
Előjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg fölkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit.
- Várj csak a sorodra, fiam - mondotta a gazda -, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya - s megint csak kenyérhajat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának:
- Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.
- Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová a jó Isten rendelte.
Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.